|
Profile 
virtual fakeman♬reiya. alacsony. kék szemű. önbizalom hiányos. gyakran magányos. jrock mániás. hajlamos túlzásba vinni a rajongást. sadie. Mizuki. Mao. irokui. Yuri. |
Music |
|
Profile
virtual fakeman♬reiya. alacsony. kék szemű. önbizalom hiányos. gyakran magányos. jrock mániás. hajlamos túlzásba vinni a rajongást. sadie. Mizuki. Mao. irokui. Yuri. |
Music |
|
2010. december 31., péntek
98. random sadie meg dolgok tisztázása ;3 Annyira köszönök nektek mindent <3 rengeteg értékes percet szereztetek nekem, alig pár hónap alatt..~ Emlékszem, hogy 2009 februárjában láttalak titeket először, a JMD-on. Akkor csak azután mentem, hogy ki hogy néz ki, és akinek tetszett a külseje, attól töltöttem. Ti is ezek között voltatok. Valamikor áprilisban vagy májusban hallottalak titeket először. A psycho culture-t. Emlékszem, hogy nagyon tetszett a 'killing me softly tonight' részlet, viszont magát a számot meg előadót nem jegyeztem meg. Rá valamennyi időre, megint akartam hallani a számot, és azt hittem, hogy rentrer en soi szám~ de a végén megint megtaláltam, és emlékszem, töltöttem pár képet rólatok. Keire azt mondtam, hogy hasonlít Kamera, Mizuki kinézetétől pedig egyenesen el voltam ájulva. Akkor töltöttem még pár képet, emlékszem a MoR fotósorozatra, amit biztosan leszedtem még akkor is~ És emlékszem, hogy a GTDSból lett az msn nevem. A közös msn nevünk. Utána nem tudom pontosan mikortól, de ti lettetek az a banda, akit mindig hallgattam, ha rossz kedvem volt. Így utólag rájöttem, hogy ha ideges voltam, vagy rossz volt a kedvem, nem nyugtató szavakra volt szükségem, hanem arra, hogy kiadjam magamból a feszültséget, és ez tökéletes módszernek bizonyult. Talán egy éve akartam megnézni a GTDS koncertet, de csak a feléig sikerült. Aztán valamikor árpilisban megnéztem a MoR koncertet, és emlékszem, hogy vagy 30 km-t bicikliztem közben. Akkor volt az is, hogy Mizuki a példaképem lett. Imádtam a külsejét, azt, hogy mindig mosolyog. Úgy éreztem, hogy ő minden, ami én nem vagyok. Emlékszem, hogy júliusban, mikor volt az egész Jin kilép cucc, meg az a bizonyos veszekedés LJ-n, akkor is sadiet hallgattam. Akkor néztem meg a silent eve liveját, és teljesen meghatott, hogy Mao borzos volt, úgy folyt róla a víz, mintha most jött volna ki a zuhany alól, és a szám végét a rajongók énekelték el..~ szó szerint kirázott a hideg, és mérhetetlenül büszke voltam rá. Akkor tudtam meg azt is, hogy kiadnak három kislemezt majdnem egymásután, és hogy egy anime endingjét is ők énekelik majd. Augusztus elején pedig a MoR koncertet néztük. Együtt. Szó szerint együtt. Aztán októberben jött a nagy áttörés, ha nevezhetem így. Egy szereppel indult az egész. MaoxMizuki. Eleve imádtam ezt a párost, és mondtam is Ketinek, hogy akame után alig 0,0000000001el vannak lemaradva. Ha jól emlékszem, szerdán, szerep közben, bekapcsoltam a cry more-t, és egyfolytában azt hallgattam. Egészen péntekig. Akkor mondhatjuk, hogy kezdődött az, hogy csak sadie volt. Csak ők. Legalább egy hónapig csak őket hallgattam. Semmi más nem kellett, és nem érdekelt már. Letöltöttem a koncerteket. Mindegyiket megnéztem. A GTDS-t még együtt néztük... akkor azon az alapon mentem, hogy amennyi interakció volt Mao és Mi között, bizonyára olyan a kapcsolatuk. Kicsit megijesztett, hogy a két 2010es koncertben nem volt semmi, és már kezdtem azt hinni, hogy köztük is gond van..~ utána emlékszem, hogy találtam egy 2010es Mao és Mis képet, és mennyire örültem neki~ akkor volt az is, hogy ficceket kezdtem keresni velük~ Alig találtam párat, és mai napig a payphone a kedvencem~ Te is sokat írtál nekem~ és hálás voltam érte. Utána a koncerteken is túl mentem, ha mondhatom így. Elkezdtem az UNDEAD DVDket, meg a Mijinko Music Hourst nézni. Egy kukkot nem értettem, de már csak attól boldog voltam, ha láthattam őket. Furcsa volt, mert eddig nem bírtam egyedül filmeket nézni, vagy bármi olyat, ami hosszú. Sőt, PV nézés közben is gyakran elkalandoztam. És akkor jött a sadie, és egyfolytában őket néztem volna..~ semmi másra nem volt szükségem, gyakran az is zavart, ha msnre kellett mennem, vagy msnen kellett válaszolnom. Azt hiszem valamikor ekkor romlott el minden köztünk. Talán ha nem ragaszkodok ennyire hozzájuk, akkor nem tartunk itt. Azt hiszem, olyan voltam, mint egy gyerek, aki felfedezett valami újat, valami olyat, ami örömet szerzett neki, és aztán semmiért sem akart lemondani róla. Végig az volt bennem, hogy 'de hát én sosem kértelek, hogy te mondj le arról, amit szeretsz azért, mert engem zavart' elhittem, hogy megtetted volna, de nem kértem. És talán ha kértem volna, és te meg is tetted volna, egyáltalán nem biztos, hogy nekem is sikerült volna. Egoista vagyok, tudom, de nem tudtam lemondani arról, ami annyi örömet szerzett nekem, főleg, hogy akkoriban gyakran volt rossz kedvem, vagy semmilyen hangulatom~ egy darabig egyszerűen nem volt semmi, ami felvidítson, és mikor végre találtam valamit, nem tudtam lemondani róla. Nem rég azt írtam, hogy talán utálnom kéne őket azért, mert egy ilyen fontos személyt vesztettem el miattuk. Mert fontos voltál. Akármennyire mondtam, hogy haragszok rád, vagy utállak, nem igaz. Egyszerűen fájtak bizonyos dolgok. Az fájt a legjobban, amit rájuk mondtál. Az a fajta vagyok, aki ha szeret valakit, nem bírja elviselni, ha az adott személyre/dologra rosszat mondanak. Miután nem beszéltük, nehéz volt. Megvoltam szokva, hogy mindig beszélek valakivel, mindig van valaki, aki figyel rám, és akivel tudok hülyülni, ha kell. Azt hiszem tényleg az én hibám is volt, hiszem utána nagyon elzárkóztam, ha mondhatom így. MSNen sem voltam több hétig, csak ha megkértek, hogy felmenjek, előtte pedig minden nap voltam, érted. Rossz volt látni, hogy amíg én gyakorlatilag egyedül maradtam, neked még mindig ott volt annyi ember. Még akkor is, ha nekem is voltak barátaim, akik többször mondták, hogy szeretnek, csak azt éreztem, hogy egyedül vagyok, egy hatalmas űrrel magamban, amit nehéz volt eltüntetni. Azt hiszem egy hete éreztem ezt megint. Az is fájt, amikor láttam, hogy máshoz írsz, mert attól mindig eszembe jutott rengeteg dolog. Sőt, így is eszembe jutsz random dolgokról, de azt hiszem a seb kezd szépen begyógyulni, és az űr is egyre kisebb lesz. Igazából mikor sadiékat nézem, mindig mindent elfelejtek, és addig semmi gondom nincs. Ha elmúlik az a pillanatnyi extázis, elkezdem érezni a fájdalmat, és eszembe jut sok minden~ de szerencsére ez kezd egyre ritkábban lenni. Most, ha látom, hogy írsz, már nem szorul össze a szívem, és örülök, hogy egyszerűen ürességet érzek. Nem akarlak elfelejteni, mert nagyon fontos része voltál az életemnek, és te veled éreztem először azt, hogy szeretnek, hogy fontos vagyok valakinek, és ezért mindig hálás leszek. Tudom, hogy már nem kell sok idő, és az összes fájdalom és harag, amit éreztem, el fog párologni, és már csak egy szép emlék maradsz, mert elfelejteni semmiképpen sem akarlak. Azután is változott pár dolog, hogy nem beszéltünk. A sadie gyakorlatilag még fontosabb lett, ha ez egyáltalán lehetséges. Utána pedig jött a jrock. A popot teljesen hanyagolni kezdtem. Nem az, hogy már nem szeretem, mert mindig szeretni fogom, de egyszerűen most csak a jrockot tudom hallgatni. Egy hónapja pedig, elkezdtem sadiet hallgatni lefekvés előtt. Úgy, hogy addig hallgattam őket, amíg el nem aludtam. Ez így három dolog, amiről eddig azt hittem, hogy nem lehetséges. Azt hittem, hogy sosem leszek képes egyedül bármit megnézni (koncert, film satöbbi,) azt hittem, hogy sosem fogok tudni elaludni úgy, hogy megy a zene, és azt hittem, hogy sosem fogok tudni nélküled meglenni. Csak apróságok, de megvoltam győződve, hogy ezek nekem nem fognak menni, és most mégis. Igazából most már nem tudnák úgy lefeküdni, hogy nem hallom a hangját. Tegnap éjjel azt is eldöntöttem, hogy ma kiviszem az iPodot a hídra, és tüzijáték közben fogom hallgatni a sadiet. Azt akarom, hogy úgy kezdjem az új évet, hogy őket hallom, még akkor is, ha ez gyerekes. Nekem szükségem van erre. Mindig megpróbáltam megmondani, mit érzek irántuk, de sosem sikerült szavakba öntenem az egészet. Egyszerűen nem tudom elmondani, mennyire csodálom őket azért, ahová eljutottak. A semmiből. Nem egyszer olvastam, hogy az elején kurva nehéz volt nekik, Mao maga is mondta, hogy gyakorlatilag a nulla alól indultak, nem volt pénzük, nem volt hol lakniuk, Mao gyakran gondolkozott a halálról, amit amúgy az első számaik dalszövegéből látni lehet, és az is megfordult a fejében, hogy öngyilkos lesz. De nem tette. És ezért annyira büszke vagyok rá. Sokkal könnyebb elmenekülni , mint szembe nézni a saját démonaiddal~ csodálom őket azért, amiért sikerült nekik. Igazából utálok arra gondolni, hogy egy nap már nem lesznek, és nem rég még attól féltem, hogy talán ez a nap túl hamar eljön. Erre meg több sadie koncert reportban is olvastam, hogy a koncert turné utolsó állomásán, Mao kicsit elérzékenyült, és megígérte, hogy nem fognak felbomlani. Erre akkora nagy szükségem volt. Annyira kellett az, hogy ezt tudjam. ♥ Végezetül pedig szeretném megköszönni nekik azt, hogy ismerhetem őket; hogy nem adták fel, és hogy az a nagyszerű banda lettek, akikre büszke lehetek és akik mindig képesek felvidítani. Nagyon sok mindent akartam elmondani, és biztos vagyok benne, hogy nem sikerült, de nem baj. Az sem baj, ha nem olvasod azt, amit úgymond kettőnkről írtam, mert hát miért olvasnád~ egyszerűen csak kellett az, hogy ezt kiírjam magamból~ Boldog, jrock/popban gazdag újévet, srácok~ 09:43
|
pluk Affiliates Friend Friend Friend Friend Friend Friend Friend Friend Friend Friend Friend Friend Friend Friend Friend Friend Friend Friend Friend Friend Friend Friend |